Van egy videóm, amin semmi különös nem látszik: csak a lábam, ahogy lépkedek felfelé a repülőgép lépcsőjén. Nincs rajta arc, nincs rajta grimasz, nincs rajta semmi extra – mégis, amikor visszanézem, pontosan tudom, mi járt akkor a fejemben. Mert velem ez mindig így van: bármerre is indulok, legyen az egy hétvégi kiruccanás vagy egy nagy utazás, van bennem egy sajátos, nehezen leírható várakozás. Egyfajta bizsergés, ami már jóval az indulás előtt elkezdődik, és onnantól kezdve egyre csak erősödik, míg végül ott áll az ember a gép ajtajában, és felfelé lépked azon a bizonyos lépcsőn.
Most Párizs volt a célpont. És be kell valljam, ez a város nem egyszerűen csak egy volt a listámon – ennek a városnak egészen különleges helye van bennem.
Egy gyerekkori történet, ami engem is elkísért
A dolog ott kezdődik, hogy édesapám gyerekkorában tíz évet élt Párizsban. Tíz évet – ami nekem, amikor még kislányként hallgattam a történeteit, egy örökkévalóságnak tűnt. Mesélt az utcákról, a hangulatról, arról, hogy milyen volt akkoriban ott élni, iskolába járni, felnőni egy olyan városban, ami a legtöbb embernek csak álom vagy egy bakancslista-tétel. Nekem ez a gyerekkorom óta ott volt a fejemben, mint egy félig kész kép, amit mindig szerettem volna teljesen kiszínezni.
Éppen ezért egyáltalán nem volt kérdés, hogy egyszer mindenképpen el akarok jutni oda. Nem csak úgy, turistaként bepipálni egy várost, hanem azért, hogy végre a saját szememmel lássam mindazt, amiről annyit hallottam. Az Eiffel-tornyot, a híres Notre-Dame-ot, a Louvre-t – ezek évtizedek óta ott lebegtek bennem, mint egyfajta ígéret, amit egyszer be kell váltanom magamnak.
És persze ott volt még valami, ami talán még ennél is jobban foglalkoztatott: elképzelni, milyen lehetett az élet ott, mondjuk hatvan évvel ezelőtt. Amikor apukám még gyerek volt, és azokon az utcákon járt, amiken most én is végig fogok sétálni. Ez a gondolat különösen erős bennem, mert olyan, mintha egy időkapszulán keresztül próbálnék visszanézni egy olyan korszakba, amit már csak történetekből ismerek.
A várakozás, ami hetekkel előbb elkezdődik
Azt hiszem, sokan ismerik ezt az érzést: az utazás nem az indulás napján kezdődik, hanem sokkal korábban, valahol a fejünkben. Nálam ez különösen igaz. Hetekkel az indulás előtt már elkezdek képeket nézegetni az adott városról, elolvasni ezt-azt, elképzelni, milyen lesz ott sétálni, milyen lesz meglátni élőben azokat a helyeket, amiket addig csak fotókon vagy filmekben láttam.
Párizs esetében ez a fajta várakozás talán még intenzívebb volt, mint máskor. Amikor becsuktam a szemem, és megpróbáltam elképzelni a várost, valahogy mindig egy csodálatos, szinte mesébe illő helyet láttam magam előtt. Napfényes utcák, elegáns épületek, kávéházak illata, és persze ott lebegett a háttérben az Eiffel-torony sziluettje. Azt hiszem, ez teljesen emberi dolog – amikor valamire nagyon régóta vágyunk, hajlamosak vagyunk egyfajta idealizált, majdnem túlzottan szép képet alkotni róla magunkban.
És akkor eljött végre a nap, amikor tényleg becsomagoltunk, kimentünk a reptérre, és felszálltunk a gépre. Az az érzés, amikor az ember végre ott ül a gépen, és tudja, hogy néhány óra múlva már egy másik országban, egy másik városban fog sétálni – ezt nehéz szavakba önteni. Egyszerre van benne izgalom, egy kis feszültség, és egyfajta megkönnyebbülés is, hogy végre nem csak tervezünk, hanem tényleg úton vagyunk.
Amikor a gép leereszkedik – és a valóság egy kicsit más
Aztán jött a landolás. És itt történt valami, amin magam is meglepődtem.
Ahogy néztem ki az ablakon, ahogy a gép egyre lejjebb ereszkedett, az első dolog, ami feltűnt, az a táj volt odalent. És mit láttam? Kiszáradt füvet. Pontosan olyat, amilyet otthon is nap mint nap látok. Semmi extra, semmi különleges – ugyanaz a nyári, kicsit fáradt zöld-sárga táj, mint amit itthon is megszoktam.
Ez elsőre furcsa érzés volt. Annyi évig képzeltem el ezt a várost valami egészen máshogy, valami emelkedettebben, és akkor az első benyomás egy teljesen hétköznapi, ismerős kép volt. Aztán ahogy közelebb értünk, és már a város fölött repültünk, ez az érzés csak erősödött: a házak, az utcák szerkezete, a tetők, az egész városkép nagyon sokban hasonlított a budapesti utcákra és házakra. Persze vannak különbségek, de az alapélmény meglepően ismerős volt.
Ez engem nem csalódottsággal töltött el – inkább egyfajta furcsa, megnyugtató érzéssel. Mintha azt üzente volna a város: nem kell mindig valami egészen mást, egészen egzotikusat keresni ahhoz, hogy valami különleges legyen. Néha az ismerősségben is lehet varázslat, csak másképp, mint gondolnánk.
Amikről apukám mesélt
Ha jobban belegondolok, azt hiszem, ez az egész párizsi vonzalom nem is egyetlen konkrét történeten alapul, hanem sok apró morzsán, amit édesapámtól hallottam gyerekkoromban. Mesélt arról, milyen volt kiskamaszként ott az iskolába járni, milyen nyelven kellett tanulnia, milyen barátokra tett szert, milyen ünnepeket ültek meg ott. Ezek a történetek sosem álltak össze egyetlen nagy, koherens elbeszéléssé – inkább csak foszlányok voltak, amiket ő is csak úgy, mellékesen elejtett egy-egy vacsora közben, vagy amikor valamiről eszébe jutott egy régi emlék.
Gyerekként ezeket a történeteket úgy hallgattam, mint egy mesét egy távoli, szinte elérhetetlen világról. Nem igazán tudtam elképzelni, milyen lehet egy egészen más országban felnőni, más nyelvet beszélni otthon, mint az utcán, más ünnepeket ülni, mint amit a barátaim itthon. Csak annyit tudtam, hogy ez a hely, ahol apukám gyerekként élt, valahogy különleges, és egyszer nekem is látnom kell.
Ahogy idősödtem, ezek a történetek egyre inkább összeálltak bennem egy laza, de annál erősebb érzelmi kötődéssé. Már nem csak érdekes anekdoták voltak, hanem részei annak, hogy ki vagyok, honnan jövök, mi formálta a családomat. Ezért is volt annyira fontos nekem, hogy ez az utazás ne csak egy egyszerű városnézés legyen, hanem egyfajta zarándoklat is – még ha ezt a szót talán túlzásnak is érzi valaki.
A vágy, hogy visszautazzunk az időben
Ahogy ott ültem a gépen, és néztem lefelé a városra, ami hamarosan a miénk lesz néhány napra, egy másik gondolat is megfogott. Ott lent valahol azok az utcák, amiken most sétálni fogok, ugyanazok, amiken apukám is járt gyerekként. Ugyanaz a város, csak évtizedekkel korábban.
És akkor eszembe jutott, milyen jó is lenne, ha létezne időutazás. Nem valami nagy, bonyolult kalandra gondolok – elég lenne néhány perc. Csak annyi, hogy visszamehessek abba az időbe, amikor még édesapám élt ott, gyerekként rohant az iskolába, vagy éppen barátaival lófrált valamelyik utcán. Szeretném látni, milyen volt akkor a város, milyen volt az élet, milyen hangok, illatok, emberek vették körül őt.
Tudom, hogy ez csak egy ábránd, egy olyan vágy, amit soha nem lehet valóra váltani. De pont ez benne a szép: hogy egy utazás közben az ember nem csak a jelent éli meg, hanem valahogy összekapcsolódik a múlttal is. Amikor Párizsban jártam, folyamatosan ott motoszkált bennem ez az érzés – hogy minden utcasarkon, minden régi épület mellett elmentem, ott lehetett valahol apukám gyerekkori nyoma is, még ha én magam nem is tudtam pontosan, melyik utca, melyik ház volt az övé.
Amikor a várakozás találkozik a valósággal
Azt hiszem, ez a fajta utazás előtti izgalom – az, amit a repülőgép lépcsőjén lépkedve is érezhető volt azon a bizonyos videón – pontosan erről szól: a várakozásról, ami néha felülmúlja a valóságot, néha pedig meglepően más, mint amire számítottunk. Párizs esetében mindkettő igaz volt egy kicsit. Az Eiffel-torony, a Notre-Dame, a Louvre – ezek pontosan olyan lenyűgözőek voltak, mint amilyennek elképzeltem őket, sőt sok tekintetben még annál is lenyűgözőbbek. De közben ott volt az a meglepő ismerősség is, ami miatt a város egyszerre volt idegen és mégis otthonos.
És persze ott volt a végig jelen lévő, halk gondolat apukámról, aki egykor ezen a helyen élt, és aki miatt ez a város számomra sosem lesz “csak egy újabb európai főváros”, hanem valami sokkal személyesebb.
Ha valaki azt kérdezné, hogy megérte-e ennyi éven át várni erre az útra, csak annyit tudok mondani: igen, teljes mértékben. És ha lenne mód rá, biztos, hogy visszamennék azért a néhány percért a múltba is – csak hogy lássam, milyen volt Párizs akkor, amikor még egy kisfiú szaladt végig az utcáin, aki később az én édesapám lett.
A következő cikkekben mesélek majd arról is, hogyan másztam meg lépcsőn az Eiffel-tornyot, milyen volt a Disneyland felnőtt szemmel, és hogy miért lett a párizsi metrózásból egy egészen külön kis kalandregény.
