Amikor elkezdtem szervezni az Eiffel-torony látogatását, azt hittem, ez lesz a legegyszerűbb pont az egész párizsi utunkban. Gondoltam, lefoglalom a jegyet, felmegyünk lifttel, körülnézünk, fotózunk egy jót, aztán irány a következő program. Nos, a valóság egy kicsit másképp alakult – de pont ettől lett emlékezetes.
Ez a cikk arról szól, milyen volt gyalog, lépcsőn megmászni az Eiffel-tornyot.
Amikor kiderül, hogy nincs liftes jegy
Amikor a foglalási felületen böngésztem, hamar szembesültem azzal, hogy a liftes jegyekből már nem volt elérhető időpont. Ott ültem a gép előtt, néztem a naptárat, és próbáltam más napot, más időpontot – semmi. A liftes jegyek elfogytak. Maradt tehát a lépcsős jegy, ami a második emeletig visz fel gyalog.
Elsőre kicsit meglepődtem, aztán gyorsan átgondoltam a helyzetet: oké, akkor lépcsőzünk. Nem gondoltam bele igazán, hogy ez pontosan mit is jelent a gyakorlatban, egészen addig, amíg alaposabban el nem olvastam a részleteket. És akkor jött a sokkoló felismerés.
A szám, ami miatt majdnem visszamondtam az egészet
A második emelet, ahová a lépcsős jeggyel fel lehet jutni, 115 méteres magasságban van. Ez önmagában még nem hangzott ijesztően, hiszen a torony egésze 330 méter magas, tehát még csak nem is a felénél jártam volna. Ami viszont igazán megfogott, az a lépcsők száma volt: 674 lépcsőfok vezet fel egészen a második emeletig – ebből 327 lépcső viszi az embert az első emeletig, onnan pedig további 347 lépcsőn kell felkapaszkodni a másodikig.
Amikor ezt elolvastam, a reakcióm nagyjából ennyi volt magamban: “Huha. Nekem ennyi. Vége, vége lesz.” Azonnal magam előtt láttam a másnapot: alig tudok majd kikelni az ágyból, minden porcikám fájni fog, és napokig úgy fogok járni, mint akit alaposan helyben hagytak. 674 lépcsőfok – ez papíron tényleg ijesztően hangzik, főleg úgy, hogy az ember nem edzett hegymászó, csak egy hétköznapi turista, aki szeretne szép kilátást látni.
Az első emelet – és a meglepetés, hogy ez tényleg csak egy séta
Aztán eljött a nap, amikor sorra kerültünk, és nekivágtunk a lépcsőknek. És itt jött az első meglepetés: sokkal könnyebben ment, mint ahogy előre elképzeltem.
A lépcsőház maga is érdekes élmény – az ember folyamatosan látja a torony vasszerkezetét közelről, ahogy a lépcsők spirálisan kanyarognak felfelé a hatalmas fémgerendák között. Az első szakasz, ami az első emeletig tart, tulajdonképpen egy kellemes séta volt. Volt idő megállni, körülnézni, elkezdeni élvezni a kilátást, ami lépcsőről lépcsőre egyre lenyűgözőbb lett.
Amikor felértünk az első emeletre, ott lehetőség volt megállni, körbejárni, fotózni, és egy kicsit kifújni magunkat. Ez a pihenő nagyon jól esett, és onnantól kezdve már egyáltalán nem éreztem azt a szorongást, amit korábban a szám hallatán éreztem. Az első emelet egyébként önmagában is izgalmas hely: innen már egészen más perspektívából látni Párizst, mint az utca szintjéről, és az ember érzi, hogy tényleg egy ikonikus építmény részévé vált, ha csak néhány percre is.
A második szakasz – és a vasszerkezet, ami elgondolkodtatott
Miután kicsit kifújtuk magunkat, nekivágtunk a második szakasznak is, ami az első emelettől a másodikig vezet. Ez is meglepően könnyen ment – talán mert addigra már belejöttünk a ritmusba, talán mert annyira lekötött a kilátás és a torony szerkezete, hogy szinte észre sem vettük a lépcsőfokok számát.
Ahogy haladtunk felfelé, egyre inkább elkezdtem alaposabban szemügyre venni azt a hatalmas vasszerkezetet, ami körülvesz minket. Az embernek, amikor csak távolról nézi a tornyot egy fotón vagy képeslapon, fogalma sincs arról, hogy ez a “vasháló” milyen elképesztő mennyiségű alkatrészből áll össze. Amikor viszont az ember gyalogosan halad felfelé, és szinte centiméterről centiméterre látja a gerendákat, a csavarokat, a szegecseket, egészen más perspektívából kezdi el érzékelni az egészet.
Lépcsőzés közben elkezdtem gondolkodni azon, hogy vajon milyen munka lehetett annak idején ezt megépíteni. Képzeljük csak el: a 19. század végén, modern gépek és mai biztonsági felszerelések nélkül, emberek másztak fel ezekre a magasságokra, hogy egyenként rögzítsék azokat a hatalmas vascsavarokat és szegecseket. Az Eiffel-torony építése idején több ezer fémalkatrészt kellett pontosan illeszteni és rögzíteni, és mindezt úgy, hogy a szerkezet stabil és biztonságos maradjon évtizedekre, sőt, mint utólag kiderült, több mint egy évszázadra.
Amikor az ember csak áll lent az utcán, és felnéz a toronyra, ez a történelmi teljesítmény valahogy nem annyira kézzelfogható. De amikor gyalog, lépésről lépésre halad fölfelé, és közben elhalad emberek generációi által odaszerelt vasgerendák mellett, hirtelen sokkal jobban átérzi, mekkora mérnöki és fizikai bravúr volt ez annak idején. Ott, azok között a gerendák között járva az embernek eszébe jut, hogy ez nem csak egy turistalátványosság, hanem egy csodálatos ipari és mérnöki teljesítmény, amit valódi emberek, valódi fizikai munkával hoztak létre.
Egy kis történelem, ami menet közben jutott eszembe
Miközben lépcsőztünk, és néztem a vasszerkezetet, elkezdtem felidézni azt is, amit korábban olvastam a torony történetéről. A tornyot Gustave Eiffel tervezőirodája építette az 1889-es Világkiállításra, a francia forradalom századik évfordulójának megünneplésére. Amikor felépült, korántsem fogadta mindenki lelkesedéssel – sok párizsi művész és értelmiségi kifejezetten csúnyának, a városképbe nem illőnek tartotta, és voltak, akik petíciót is írtak az eltávolítása érdekében.
Az igazán meglepő az, hogy eredetileg egyáltalán nem is szánták véglegesnek: a tervek szerint mindössze húsz évig kellett volna állnia, utána le akarták bontani. Az, hogy végül megmaradt, jórészt annak köszönhető, hogy a torony tetejére szerelt antennákkal kiválóan lehetett rádiójeleket sugározni és fogadni, ami akkoriban stratégiailag is fontossá tette az építményt. Így lett a “csúnyának” kikiáltott vasszerkezetből előbb hasznos kommunikációs eszköz, majd fokozatosan Párizs, sőt egész Franciaország egyik legfelismerhetőbb jelképe.
Ahogy ezekre gondoltam lépcsőzés közben, egészen más szemmel néztem a körülöttem lévő gerendákat. Nem egyszerűen egy turistalátványosság vasváza vett körül, hanem egy több mint száznegyven éves történet darabkái, amiken keresztül nézve az ember szinte érzi a kort, amiben megszülettek.
A fotók, amik megörökítették a pillanatot
Persze egy ilyen élményt nem lehet fényképek nélkül elengedni, úgyhogy bőven készült néhány felvétel útközben is. Az egyik kedvencem az, amelyiken az egyik pihenőpontról néztünk lefelé a lépcsőházra, és jól látszik, hogyan kanyarog a vasszerkezet spirálisan lefelé, míg végül eltűnik a mélyben. Egy másik felvételen a rácsok között át lehet látni a városra, ami olyan hatást kelt, mintha a kép két világot mutatna egyszerre: a kovácsoltvas ipari szépségét, és mögötte a végtelenbe nyúló várost.
A csúcspont természetesen a második emeletről készült panorámaképek voltak. Ezeken jól látszik, milyen messzire ellátni onnan: a Szajna kanyarulatai, a háztetők tengere, és a távolban felsejlő egyéb nevezetességek mind egyetlen keretbe rendeződtek. Amikor ezeket a képeket most nézegetem, azonnal visszatér az érzés, amit ott, fent éreztem – a büszkeséget, hogy sikerült felmennünk, és a hálát, hogy ilyen kilátásban lehetett részünk.
A hangok és illatok, amik körülvettek minket
Amikor visszagondolok erre a lépcsőzésre, nem csak a látvány jut eszembe, hanem az egész érzékszervi élmény. A lépcsőházban visszhangzott a többi turista lépteinek zaja, néhol nevetés, néhol zihálás, ahogy valaki éppen kifulladt. Volt egy különös, fémes illat is a levegőben – a régi vasszerkezet és a rajta lévő festék jellegzetes szaga -, ami valahogy hozzátartozott az egész élményhez, és ami miatt az ember egészen máshogy éli meg a tornyot, mint ha csak liften menne fel.
Közben a szél is egyre erősebben fújt, ahogy magasabbra értünk, és ez is emlékeztetett arra, hogy nem egy zárt, klimatizált térben vagyunk, hanem kint, a szabad ég alatt, egy több mint száz méter magas fémszerkezeten. Ez a fajta nyers, közvetlen kapcsolat a toronnyal, valahogy sokkal személyesebbé tette az egész látogatást, mintha nem csak megnéztük, hanem valóban átéltük volna azt.
Amit ez az élmény tanított
Ha valaki hozzám hasonlóan liftes jegy helyett lépcsős jegyet kénytelen venni, csak annyit tudok mondani: ne ijedjetek meg a számoktól. A 674 lépcsőfok papíron ijesztően hangzik, de a valóságban, ha van két pihenőpont (az első és a második emelet), és nem kell egyben megcsinálni az egészet, ez egy teljesen kivitelezhető, sőt élvezetes séta. Nem kell hozzá különösebb erőnlét, csak egy kis kitartás és a hajlandóság arra, hogy az ember élvezze az utat, ne csak a célt.
És talán pont ez a lényeg: ha lifttel mentünk volna fel, néhány perc alatt fent lettünk volna, gyors fotók, aztán vissza. Így viszont volt időnk lassabban, alaposabban megnézni a tornyot belülről is, elgondolkodni az építésén, és egy egészen más, személyesebb élményként megélni az egészet. Ha legközelebb is lesz alkalmam Párizsba visszatérni, azt hiszem, akkor is szívesen választanám újra a lépcsőt – már csak azért is, hogy még egyszer átélhessem azt a pillanatot, amikor rájövök: néha a dolgok, amiktől a legjobban tartunk, a végén sokkal könnyebbnek bizonyulnak, mint amilyennek elsőre tűntek.
Ezt is figyelmedbe ajánlom: Az a bizonyos izgalom indulás előtt…
