Mielőtt elindultunk Párizsba, én azok közé tartozom, aki mindennek szeret előre alaposan utánaolvasni. Így volt ez a tömegközlekedéssel is: napokig böngésztem, hogy mi a leghatékonyabb módja annak, hogy egy háromfős csapat eligazodjon a párizsi metróhálózaton. A végeredmény az lett, hogy a Navigo Easy kártya mellett tettük le a voksunkat – és bár ez összességében jó döntésnek bizonyult, az odáig vezető út tele volt apró bosszúságokkal, félreértésekkel, és néhány igazán emlékezetes pillanattal.
Ez a cikk a Navigo Easy kártyás párizsi metrós tapasztalatainkról szól – a jóról és a kevésbé jóról is.
A kártya, ami mindenhol kapható
A kutatásom alapján kiderült, hogy Párizsban gyakorlatilag minden metrólejáratnál találhatók automaták, ahol meg lehet vásárolni a Navigo Easy kártyát, és ezekre lehet aztán feltölteni a jegyeket. Ez nagyon praktikusnak tűnt papíron: nem kell papírjegyeket vagdosni, nem kell attól félni, hogy elveszik vagy elszakad egy jegy, elég csak odaérinteni a kártyát a kapunál, és már mehet is az ember.
Meg is vettük mind a hármunknak a saját kártyánkat a repülőtéren, ami összesen 48 eurónkba került. Ezután jöttek a jegyek – és itt kezdődött a kaland igazi része.
A nagy jegyvásárlási zűrzavar
Az egész napjaink alatt összesen 157,50 eurót költöttünk jegyekre hármunkra. Amikor hazaértünk, és átszámoltam forintra, majdnem 60 ezer forintot tett ki ez az összeg – ami, valljuk be, elég soknak hangzik pár napos metrózásért. És itt jött a felismerés, ami miatt utólag magunkban is jót nevettünk: nem véletlenül lett ilyen magas a végösszeg.
Kiderült ugyanis, hogy nem minden automata egyforma. Az egyikből csak napijegyet lehetett venni, ami egy jóval magasabb összeg, de cserébe egész napra korlátlan utazást biztosít. A másik automatából viszont lehetett venni önálló, egyetlen utazásra szóló jegyet is, ami mindössze 2,5 euróba kerül. Mi viszont az elején nem tudtuk ezt a különbséget, és több alkalommal is a drágább, napijegyes automatánál vásároltunk, amikor valójában elég lett volna egy-két egyszeri jegy is.
Szóval igen, kicsit megszívtuk ezt a részét a dolognak. De ahogy mondani szokták, az ember pont az ilyen helyzetekből tanul a legtöbbet. Ha legközelebb megyünk, már pontosan tudni fogjuk, melyik automatánál mit érdemes keresni, és biztos, hogy jóval kevesebbet fogunk költeni jegyekre.
Amikor a kártya nem enged át a kapun
Ha csak ennyiből állt volna a történet, már az is elég tanulságos lenne. De volt még egy másik probléma is, ami jóval izgalmasabbá – és néha kifejezetten stresszessé – tette a mindennapi metrózást: az egyik kártyánk egyszerűen nem működött rendesen.
Az első ilyen eset pont az unokámnál történt. Mentünk lefelé a metróállomásra, egymás melett léptünk oda a kapukhoz, volt négy beléptető kapu, én és a fiam simán átjutottunk, a 12 éves unokám viszont nem. A kártyája érintésénél egy piros x-et írt ki nagy hangjelzések közetette, a kapu nem nyílt ki. Mi már bent voltunk, ő meg kint ragadt, kicsit tanácstalanul állva a tömegben. Megpróbálta újra, semmi.
Ekkor az apja – aki szintén már bent volt velünk – visszament érte, hogy segítsen neki. Csakhogy amikor vissza akart jönni a kapun, őt sem engedte át a rendszer, hiszen az ő kártyája már be lett olvasva az előbb. Egy pillanatra ott álltunk mindannyian, próbáltuk kitalálni, hogyan oldjuk meg a helyzetet.
És akkor jött a megoldás, amire még utólag is jót nevetünk: jól jött neki, hogy annak idején az iskolában magasugrást gyakorolt. Így sikerült túljutnia a kapun – mondjuk nem egészen a szabályok szerint, de a helyzet adta magát, és a lényeg, hogy pillanatok alatt megoldottuk a problémát, és mindenki együtt tudott továbbindulni.
A harmadik napon már semmi sem működött
Ha azt hittük volna, hogy ez az egyetlen alkalom volt, amikor a kártyák megbolondultak, tévedtünk. A harmadik napra ugyanis az egyik kártyánk gyakorlatilag teljesen használhatatlanná vált – egyszerűen nem engedett át semmilyen kapun, bármennyire is megpróbáltuk. Pedig mind a három kártyára egységesen, ugyanúgy töltöttünk fel jegyeket, szóval elvileg semmi oka nem lett volna annak, hogy az egyik ennyire másképp viselkedjen, mint a másik kettő.
Ekkor már kicsit fifikásabban álltunk hozzá a dologhoz. Egyszerűen összefogtuk magunkat, és úgy oldottuk meg, Volt, hogy másodszorra is próbálkoztunk, de akkor meg letiltott a kártya. Éppen akkor volt ott egy személyzet, akinek elmagyaráztam mi történt, akkor tudtuk meg, hogy kétszer ne is próbáljuk lehúzni a kártyát, mert letiltja a rendszer. Szóval küzdöttünk párszor, lehet csak mi bénáztuk el. Egyébként azt el kell ismerni, hogy nagyon jó a metróhálózatuk. Pontosan minden ki van írva, melyik metro mere van, az állomások nevei is fel vannak tüntetve, jól nyomon lehet követni, éppen hol járunk.
Az emberek, akiket a metrón megfigyeltem
A sok utazás alatt volt időm alaposan megfigyelni a párizsi metrózó embereket is. Volt bennük valami jellegzetes fegyelmezettség: sorban álltak be a kapuknál, türelmesen várták a következő szerelvényt, és általában halkan, visszafogottan viselkedtek a kocsikban. Volt, aki könyvet olvasott, volt, aki a telefonján zenét hallgatott, sokan pedig egyszerűen csak maguk elé bámultak, elmerülve a saját gondolataikban.
Engem ez a fajta csendes, mégis sűrű forgalom mindig lenyűgözött egy kicsit. Annyi ember, annyi különböző élettörténet halad el egymás mellett minden egyes nap, mégis mindenki a saját kis buborékjában utazik, tiszteletben tartva a többiek terét. Ez a fajta városi etikett, amit talán soha senki nem tanított meg nekik külön, mégis mindenki ösztönösen követi.
A péntek esti csúcsforgalom, amit nem felejtek el
Az egész utazás egyik legemlékezetesebb – és legizzasztóbb, szó szerint – élménye azonban nem is a kártyák hibájához kötődik, hanem ahhoz, amikor péntek este, valahol hét és nyolc óra között indultunk vissza a szállásunkra, mert már nagyon fáradtak voltunk az egész napos gyaloglástól és nézelődéstől.
Nem gondoltunk bele igazán, hogy ezzel pontosan bele fogunk csúszni a péntek esti csúcsforgalomba. És amikor leértünk a metróállomásra, azonnal eszembe jutott egy videó, amit valamikor korábban láttam a japán metróról – azokról a jelenetekről, amikor egy hivatalos, egyenruhás alkalmazott szó szerint befelé tolja lábbal az utasokat a szerelvénybe, hogy minél többen beférjenek.
Nos, nálunk nem volt ott senki, aki fizikailag betolt volna minket, de a helyzet lényegében ugyanaz volt. Annyian voltunk összezsúfolva egyetlen kocsiban, hogy szó szerint egy fogpiszkálót sem lehetett volna leejteni a padlóra – nem lett volna hova essen. Emlékszem, ahogy az unokámnak mondtam: “Semmi baj, ha nem tudsz kapaszkodni, úgysem fogsz tudni megmozdulni, trtani fog a tömeg.”
A légkondicionálás, ha egyáltalán volt, gyakorlatilag semmit nem ért abban a helyzetben. Mindenkiről szakadt a víz, az izzadt testek szorosan egymáshoz tapadtak, és az egésznek volt egy olyan groteszk, már-már nevetséges oldala is, amin utólag jókat lehet nevetni. A lényeg viszont az, hogy senki nem lett rosszul, mindannyian túléltük ezt a néhány percet, és amikor végre leszálltunk, mindenki fellélegzett.
Aznap este a zuhanyzás egyenesen megváltásnak számított. Azt hiszem, ritkán élveztem még ennyire egy egyszerű zuhanyt, mint azon az estén.
A folyosók, az átszállások és a saját belső térképünk
Ami a kártyás kalandok mellett még nagyon megmaradt bennem, az maga a metróhálózat mérete és bonyolultsága. Ha jól tudom jlenleg 16vonala van. Az elején kicsit ijesztő volt: hosszú folyosók, lépcsők fel-le, néhol mozgólépcső, néhol csak sima lépcső, és rengeteg irányjelző tábla, amiket az embernek menet közben kell megértenie. Az első napon még sokszor megálltunk, néztük a térképet, próbáltuk kitalálni, melyik kijáraton kell mennünk, melyik vonalra kell átszállnunk.
Ahogy azonban teltek a napok, egyre magabiztosabbak lettünk. A harmadik-negyedik alkalommal már szinte automatikusan találtuk meg az utat egy-egy ismerős állomáson. Ez a fajta fokozatos “belakás” is hozzátartozott az élményhez: az ember úgy érzi, egyre inkább otthonosan mozog egy addig teljesen idegen városban.
Néhány gyakorlati tanács, ha te is nekivágsz
Ha valaki most készül hasonló kalandra, néhány dolgot mindenképp javaslok megfontolásra. Érdemes már otthon, indulás előtt tájékozódni arról, hogy az adott pillanatban éppen milyen jegytípusok, milyen árak érvényesek, mert ezek időről időre változnak, és ami tavaly igaz volt, az idénre már módosulhatott. Érdemes az automatáknál türelmesen végignézni az összes opciót, mielőtt fizetünk, és ha bizonytalanok vagyunk, inkább kérdezzünk meg egy arra járó helyi lakost vagy egy állomási dolgozót.
Ez is érdekes lehet: Miért gondolom, hogy a Disneyland nem csak a gyerekeké? Olvasd el itt.
